Agyaki Gábor interjúja, pedig az aktívan vadászó Ronta László esperes plébánossal beszélget a hitről, a szeretetről, a vadászatról és – ami a legfontosabb – az emberségről.
„VADÁSZLAP: A közelgő karácsony kisimítja az arcokat. Ideig-óráig megbékélnek a szekértáborok és talán újra béke lesz az erdőn?
Ronta László: - Bízom benne. Fontos, hogy a karácsonyi ünnep tartalommal legyen megtöltve. Ha nem vallási a karácsony, ha Jézus születése nélküli, akkor az üres és sablonos. A vallási karácsony arról szól, amit Betlehemben az angyalok énekeltek. Vagyis, dicsőség a magasságban Istennek, békesség a Földön a jóakaratú embereknek. Erről szól a karácsony ma is.
VADÁSZLAP: Illik karácsonykor vadászni?
Ronta László: - Az első vadásztársaságnál, ahol vadászni kezdtem, az ünnep másnapján évekig szokás volt az úgynevezett karácsonyi nagyvadászat. Sokáig tartott, amíg meggyőztem a vadászkollégákat arról, a karácsony nem egy munkaszüneti nap, ezért hittel és szeretettel kell megtölteni. A karácsony a családé és családon belül zajlik.”
December a disznóhajtások hónapja. S ha valamit komolyan elő kell készíteni, hogy „csont nélkül” menjen, hát ez a vadászat igazán oda sorolható.
„Egy vaddisznóhajtás megszervezése hasonló egy katonai hadművelethez – mondotta nemrégiben előadásában egy nagy erdőgazdaság sok hajtást megélt vadászati vezetője. Nos, eltekintve attól, hogy a disznó egyrészt nem lő vissza, másrészt nem ellenség, minden másban stimmel a hasonlat – mindkettőnek alapja a jó logisztika, a művelet minden elemének ismerete és ennek alapján a vadászat reális megtervezése.” – írja Somfalvi Ervin bevezetőjében, s számos fontos szempontra, fokozott odafigyelést igénylő részletre hívja fel a figyelmet „Disznóhajtás-praktikák” című szakcikkében.
Harmadik, befejező részéhez érkezett a megyei vadászati felügyelők helyzetjelentése a vadászterületek kijelölése körül tapasztalt, cseppet sem problémamentes történésekről. Ezúttal Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar, Heves, Somogy és Veszprém megye november elején aktuális állapotáról kaphatnak képet az olvasók.
Mindennapi reformunkat add meg nekünk ma … fohászkodik a „13. oldal” rovatban Homonnay Zsombor. Gondolatébresztő írásából kiderül, hogy a nem sok hasznot hozó üzemtervezésre legkevesebb 800 millió forintot fognak költeni a vadászatra jogosultak. Véleményét így összegezi:
„Tiszta szívből sajnálom a vadászterületek megszerzésén őszinte lelkesedéssel fáradozó vadászokat, a tájékozatlanul nekiveselkedett, vadászatra áhítozó földtulajdonosokat, akik még nem számoltak az üzemtervezéssel járó kiadásokkal, akik még csak a saját futurológiai kutatásaikra – a földhivatalok adathalmazainak megvásárlására - dobták össze a pénzeket. Ha jogerős határozattal megszerezték a vadászatra szóló jogosultságot, most gyűjthetnek újra … miközben az országos
reformjaink a tartós és folyamatos nadrágszíj meghúzással kecsegtetnek.
Ezért halkan mondom, hogy mindenki megértse: talán nem kellene megengednünk magunknak ekkora haszontalan fényűzést. Ha már mindenképpen kötelező, esetleg beérhetnénk egy takarékosabb, lényegesen olcsóbb - és ami fontosabb – a felesleges adminisztrációtól és bürokráciától mentesített, de valamire még esetleg fölhasználható „tervvel” is.”
Meglepetést okozott mindazoknak, akik nem ismerik a bockereki erdő (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) dámállományát, hogy az idei vadászidényben Magyarországon itt került terítékre a legnagyobb lapátos. A 194,26 pontra bírált, 4,6 kg trófeasúlyú dámbika mellett további 17 fajtársa fejezte be földi létét októberben, az agancsok átlagsúlya 3,96 kg, az érmes arány 70 százalék fölötti lett.
(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ezt az állományt a természetvédelem nem kívánatosnak, ezért drasztikus mértékben csökkentendőnek sorolta be.)
„Egymást, vagy a vadat etetjük?” – teszi fel a cseppet sem költői kérdést Homonnay Zsombor, s nem csak a már túllihegett „tuningolt” gímszarvas-világrekord kapcsán. Kényes kérdések, mert a vadat még a törvény előírása szerint is etetni kell, nem mindegy azonban hogyan, s főleg: mivel? Hol a határ a „természetes” és a „mesterséges” etetőanyag között, a vad túlélése, kondíciójának feljavítása, netán a biológiailag lehetséges maximum „előállítása” a kitűzött cél?
„Jelenleg nincs meghatározva, hogy milyen beavatkozás számít még elfogadhatónak, ezért szinte csak az etikai szabályozás létezik. Ezt sem szabad azonban alábecsülni, hiszen az etika a vadászat más területeinek is létező és betartandó zsinórmértéke, mert mindenre nem lehet jogszabályt alkotni. Ma már több forrásból tudjuk, hogy csak a szomszédos Ausztriában több mint négyezer szarvasszaporító tenyészkert üzemel, és „önfeledten” szorgoskodik a rekorddöntögető agancsosok sorozatban történő „előállításán”. Ezért bízvást kijelenthetjük, hogy számunkra bármennyire is ellenszenves, mára egy visszataszító üzletté silányult az egész, mint megannyi más szépség e világon. Mint ahogy korántsem természetesek a szilikonnal feltöltött, csücsörített ajkú és pukkanásig feszülő formás mellű, műkörmös, műhajú, műszemű, zsírleszívott hölgyikék sem...”
A „humor” rovatba került Agyaki Gábor „Függőségeim” c. írása, pedig amiről ír, nem is biztos, hogy humor:
„Hithű vadászember sose kezdjen fogyókúrát a tízéves vadászati ciklus végén! Idei tapasztalatom bizonyítja, hogy a vadászterület kijelölésével járó stressz és idegeskedés, akár tíz kiló súlyfelesleget is okozhat az óvatlan vadásznak. Ezek után meg vagyok győződve arról, hogy mindenről a közélet tehet. A tavaszi kukoricavetésekben a vaddisznók által okozott túráskár alig hozott rajtam pár kilót, de mire a területkijelöléssel is végeztünk, mind gyakrabban kaptam elismerő megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy milyen jól nézek ki. Aztán a szarvasbőgés végleg betette a kaput az éves tervnek és a fogyókúrámnak egyaránt. Három hibázással és egy sebzéssel kezdtek a vendégek, ezek után nem csoda, hogy mindenevő lettem. Rágtam mindent, mint a sósav. Két vadászat között éjjelente nem átallottam a hűtőszekrényt nyitogatni. Mire lement a bőgés, minden ruhámat kihíztam, ami köztudottan, a teljes anyagi csődöt is jelenti egyben. De nem adom fel! Itt az év vége és januárban újra kezdem. Jövőre talán szebb és nyugodtabb lesz a világ...”
Az ünnepek körüli időszakban talán lesz időnk egy kicsit lassítani, beszélgetni, olvasgatni – s talán egy kicsit jobban figyelni embertársainkra is. Sokan vannak, akik többre érdemesek, mint egy futó kézfogásra és a visszafordulva odadobott „hogyvagy?”-ra. Portrésorozatunkban négy olyan Embert (hölgyet és urakat) mutatunk be, akik megérdemlik a figyelmet.
A hölgyek kora néhány évtized után tabu, de a 27 éves Tóth Réka még messze van attól, hogy ily hívságos dolgokkal foglalkozzon, van épp elég más elfoglaltsága. Hivatásos vadász a váci erdészetnél, ahol vadásztat, vadászatot szervez, két vadászterületet és két vadaskertet kezel, de ő a tűzrendész és szervezője a város közmunkásaiból felállított brigádoknak… S hogy a maradék szabadideje se teljen unalmasan, versenyszerűen vérebezik és saját lován járja az erdőket.
A világhírű belga Fabrique Nationale fegyvergyárnak volt több évtizedig elismert fegyvermestere Buday László, akit az 56-os forradalmat eltipró „forgószél” sodort Nyugatra. A ma 80 éves mester nagy átéléssel mesél a szakma trükkjeiről, titkairól és számtalan érdekes történet van a tarsolyában.
„A belga puskák a nagy pontosságon túl rendkívül igényes és szép kidolgozásúak,
bennük van a latin lélek. A németeknek meg az osztrákoknak ehhez nincs elég finom kezük.” –mondja. Tizenkét éve tért haza újra Makóra – 6000 kilométert vezetve. Ma is vadászik, mindhárom puskáját – természetesen – maga készítette…
„Szívügye az iskola” a 32 éves Asztalos Zoltánnak, akinek a neve sokszor felbukkan a vadászlapok hírrovatában, többnyire eredményesen versenyző vadásztanulók oktatójaként, csapatvezetőjeként. A csongrádi Bársony István vadászati szakiskola gyakorlati oktatója lelkesen vesz részt minden olyan szakmai feladat megoldásában, ahol diákjai felkészültsége, kitartása magas mércével mérettetik meg. S ha éppen nem oktat, akkor lőteret vezet, vadászik és horgászik – s igyekszik másfél éves fiát „időben” bevezetni e bűvös szakmák varázslatos világába.
A szlovákiai vadászat doajenje, „Bertóti Pista bácsija”– 84 évével, félszázadnyi vadászmúlttal a háta mögött – Kirner Károly, aki egyike azon keveseknek, akik tudói a császármadár síppal történő vadászatának. Kalandos diákévei alatt kezdett vadászni, melyet csak a háború után – szerencsére csak ideiglenesen – kellett szüneteltetni, s a kelet-szlovákiai erdészmérnöki-évek alatt is lehetősége volt szalonkázni, nagyvadat selejtezni. 1967-től 86-ig volt a csehszlovák vadászszövetség gyakorlati tevékenységének irányítója, nyugdíjasként is tagja maradt több szakmai testületnek, trófeabíráló bizottságnak. Ma is aktív erdőjáró – néhány éve már puska nélkül – s vadászatának elsődleges tárgya a varázslatosan gazdag gombavilág a Polanai hegyekben, amelyet nagy szakértelemmel gyűjt, szárít és konzervál a család nagy örömére.
Vadászok, vadászotthonok rovatunkban Békés Sándor egy guineai hivatásos vadász – Gyócsos Ferenc pilisi otthonába látogatott el, aki 16 évi itthoni vadőrködés után szeretett bele Afrikába.
„- Milyen Afrikában a jó hivatásos vadász?
- Éppen olyan, mint itthon a jó vadőr! Becsületes, érti és szereti a mesterségét, kitartó, bírja fizikummal a megpróbáltatásokat, nyitott szemléletű, érdeklődő, aki sokféle emberrel képes kommunikálni és ugyanakkor van benne némi pedagógiai hajlam is. Merthogy a hivatásos vadász tulajdonképpen szakmai „bemutatót” is tart és bizony emberi példát is mutat, amikor vendéget kísérve a munkáját végzi.
- És véleményük szerint milyen a jó vendég?
- Aki keresi, felismeri és megérti a hely szellemét. Afrika nem egy nagyáruház, ahol csak meg kell fogalmazni az igényt, és már kapja is az ember az árut. Nem kell egy nap alatt tucatnyi vadat elejteni. Mi itt, Európában magas fordulatszámon pörögve élünk. Ha valaki eljut Afrikába, lassítson. Ne rohanjon, ne a mennyiségre koncentráljon. Igaz, ezt az itthoni vadászatok alkalmával is szem előtt kellene tartanunk. Emlékszem, húsz-harminc évvel ezelőtt a vadászat legszebb órái a vadászat lefújását követően kezdődtek. Beszélgettünk, viccelődtünk, gratuláltunk egymásnak. A vadászélményeket ki kell beszélni. A megtörtént dolgok azáltal válnak életre szóló élménnyé, hogy újra meg újra elmeséljük őket…”
„Nem vagyunk jók képben” – írja Oláh József, lapunk tudósítója, és teljesen igaza van, mert számtalanszor gyalázatosan rossz terítékfotókkal rémisztgetjük ismerőseinket. Ezt illusztrálandó, közlünk egy csokrot olyan képekből, amelyek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők jól sikerültnek – rávilágítva azokra a hibákra, amelyre a felvétel készítője nem figyelt. S ha ismerjük a hibákat, tudnunk illik azt is, hogyan illik… Mert, ahogy a terítékkészítésnek vannak etikai szabályai, ugyanúgy a terítékfotózásnak is. A képeken szereplők nem tehetnek a fotós által elkövetett melléfogásokról, szolidaritásból azonban felismerhetetlenné tettük az arcokat – s ugyanezen okból, nem írtuk ki a fotósok nevét sem.
Nincs Karácsony – ünnepi étkezések nélkül. Hogyan tehetjük vadászként „hasznossá” magunkat a készülődésben, hogy láb alatt se legyünk, mégis találjunk olyan tevékenységet, amivel korholás helyett – a vadászoknál oly ritka -
dicsérő szavakat érdemeljünk ki? Néhány apró trükkel zöldruhásan is hozzájárulhatunk az ünnep fényének emeléséhez, ráadásul remek pisztráng-különlegességgel is meglephetjük családunkat.
És ha már a karácsonyi „nagy zabák” alatt mindenfélével jóllaktunk, illene a szellemnek is táplálékot nyújtani. Karácsonyi irodalmi mellékletünk élvezetes olvasnivalót „füstbement novellákat” kínál, merthogy az idei irodalmi pályázatra beküldött írások a vadászat és a dohányzás közös témájáról szólnak.
„Meggyőzésként” egy rövid részlet az I. helyezett Hajdú Csamangó László: Az utolsó cigaretta c. pályamunkájából:
„Ott feküdt előtte élete nagy kanja. Fejéből parányi lyukon szivárgott a vér a mocskos vízbe. Jól saccolta, a nagy, busafejű disznó megvolt vagy száznegyven kiló. Az agyarából vagy nyolc centi állt ki, olyan huszonnégy-huszonöt centis lesz.
- Hát mégiscsak legyőztelek öreg harcos! Ezúttal én nyertem, de méltó ellenfél voltál, istenemre mondom! - morogta maga elé a kalapját letéve. A töretek elkészítése után gyorsan végzett a zsigereléssel. Aztán apró mobiltelefonján a vadőrt hívta. Meleg lesz, minél előbb be kell szállítani a disznót. Megvárja őket, úgysem siet sehová.
Visszaült a lesre. Keze gyakran tévedt a kalapján lévő töretre. Jóleső megnyugvás áradt szét a testében. A város felett apró bárányfelhők gyülekeztek az égen. Bár a Nap még alacsonyan járt, látszott, hogy nemsokára lekívánkozik a kabát az emberről.
- De rövid is ez az élet! - gondolta, és a disznóra nézett. - Ma te, holnap én.
A zsebéből apró acélszelencét vett elő. Óvatosan emelte ki belőle azt az egy szál Marlborot, amit arra az esetre tartogatott, ha elejti az öreg kant. Esküszik, ez lesz az utolsó szál! A tarisznyájában gyufa, zsineg, zsebkés mindig volt. Lázas izgalom vett erőt rajta. Mintha valami soha nem érzett, mennyei élvezetre készülne. Szertartásosan sercent a gyufa, jó nagy slukkot szívott. Nem igazán ízlett neki. A harmadik szippantásnál úgy érezte, mintha tűz égne a mellkasában. Letette maga mellé az ülőkére az égő cigarettát, talán elmúlik a rosszullét. Az agyában gondolatok cikáztak. Nem győzhetsz le, te sötét lelkű gonosz Kaszás! Még nem! A végsőkig harcolni fogok!
Nekidőlt a les oldalának, feje a mellére bicsaklott. Így találtak rá. Mellette ott hevert a végigparázslott cigaretta. Az utolsó.”
AJÁNLOM AZ OLDALT
